Azoktól a szervezetektõl pedig, amelyek a menekülteket hivatottak támogatni, csak a következõ szóbeli támogatást kaptuk: Tartsatok ki!

Lehet, hogy mégis szükségünk lesz azokra a trombitákra?

A világban zajló folyamatokat szemlélve a következõ kérdést tehetjük fel: Mi történik valójában az emberrel? A nemzetek háborúi, a másokat elnyomó hatalmon lévõ kisebbségek ilyesfajta igazságtalansága eredményezi az emberek szenvedését. A szenvedés és a nyomor olyan fokot ér el, hogy az minden ésszerûségen túltesz, így hát úgy látszik, valami hiba történt az emberi nem fejlõdésében. Túlságosan nagy az emberekben az érzelmi, a fizikális és a társadalmi szenvedés, ahhoz, hogy minderre, mint valami rendjén valóra, alapvetõen normálisra és szükségszerûre tekintsünk. Ebbõl arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy az emberi faj fejlõdése biológiai baklövés, és hogy egyszerûbb, primitívebb, stagnálóbb formájú életformát kellene élnünk. Sokan ezt az álláspontot naivnak és lehetetlennek tartják. Mindazonáltal, ha a kérdésre adott válasz nem a stagnáció, akkor miképpen kell kijavítani az emberi fejlõdésben fellépõ hibát? Mi történik az emberrel?

A következõképpen válaszolhatunk:

A represszív civilizáció elfedi a válaszokat, hogy tömegekkel tudjon manipulálni.

A társadalom olyan értékrendszeren alapszik, amelyet magában ki- és továbbfejleszt. Ez az értékrendszer határozza meg az erkölcsi felfogást és kihat az iskolázásra, a kommunikációra, a mûvészetekre, a törvényhozásra, a társadalom tagjainak álláspontjaira és életmódjára. A társadalom az egyedet szüntelen nyomásnak teszi ki, hogy fogadja el és dolgozzon, legyen ínyére a társadalmilag eluralkodott és felkínált értékszisztémának. Az embernek közre kell mûködnie, a közremûködés pedig mindig akaratot kíván meg. Mégis, olyan értékekért dolgozni, amelyeket a társadalom meghirdet ugyan, de amelyek nem váltak önnön magunk (a self) integrális részévé, olyan akaratot feltételez, amely a legdestruktívabbak egyike és ez az önmagunkat leginkább megölni kész gyilkos akarat. Amennyiben az ilyen értékeket és célokat individuálisan nem gondoljuk át és nem fogadjuk el, hanem az egyedbe mások nyomására épülnek be, úgy nagyon kevés lényegi vonzóerõvel rendelkeznek és az egyénnek erõszakot kell vennie magán, hogy kövesse õket. Az ilyen ellentmondásos tevékenység megöli, megcsonkítja, megfojtja és megsemmisíti az érzéseket, a spontaneitást, a kreativitást és az engedelmes és programozott robotok társadalmát eredményezi.

A kollektív értékrendre szükség van azért is, hogy a társadalom ember formájúvá dolgozza ki magát. Ez a rend természeténél fogva megköveteli, hogy az egyén alávesse magát a közösségnek. Így szabad egyéniségek minden ilyen társadalmilag kifejlesztett értékrend veszélyeztetõivé válnak, minthogy értékteremtõk, a réginél jobb újabb értékek teremtésére képesek, többek között ezért veszélyeztetik a régi értékrendet. A társadalom megszilárdult értékrendje a széles tömegre támaszkodik, amelyben elterjedt és elfogadják, és mint az uralkodó rendszer, valamely társadalmi csoportnak tulajdonít és adományoz elõjogokat, –annak az elitnek, amelynek érdeke, hogy fenntartsa az adott rendet és elfojtsa vagy meggátolja a vele konkuráló értékeket.

Az egyént arra kényszerítik, hogy szégyenkezzen vagy bûntudatot érezzen minden olyan érzületéért, amely ennek a rendnek ellenében fogalmazódik meg benne. Ezért igyekszik a társadalom önbizalmát letörni, elbizonytalanítani, tehetetlenné tenni, ellehetetleníteni. Függõvé próbálja tenni azoktól a többiektõl, akik az õ életének irányát és értelmét meghatározzák vagy meghatároznák.

Csak tudatos választásokkal vagyunk képesek a civilizációt további fejlõdés és elõrehaladás felé irányítani. Az egyénnek szembe kell néznie kora társadalmának problémáival és ki kell alakítania a kritikai gondolkodás iránti szükségletet magában, amellyel döntést hozhat az élet bármely területén, amellyel cselekvõen és termékenyen részt vehet a közösség társadalmi és kulturális életében.

Szükség mutatkozik arra, hogy a szellemiség további fejlõdésének megfelelõ alapokat megteremtsük. Ezek az alapok azzal járnak, hogy elfogadjuk és tudatosítjuk a bennünk lévõ érzelmeket és mindazt ami életszerû bennünk magunkban. Meggyõzõdésem, hogy enélkül nem jutunk messzire. Nem a hedonizmus vagy az aszketizmus mellett szállok síkra ezzel, hanem ezeknek integratív egyesítése mellett kardoskodom. Ez természetünk, a békeszeretet, a szerelem és a harmónia elfogadásához vezet.

Csatlakozzatok hát!

A szerb népességnek elvándorlás vagy migráció néven ismert a múltbeli mozgása igen jelentõs volt, mind tartamát, mind pedig területi kiterjedését, mind az áttelepült lelkek számát illetõen.

Két alapvetõ ok miatt vándoroltak a szerbek: gazdasági és politikai okok miatt. A gazdasági okokból bekövetkezõ vándorlás a hegyvidékeket érintette és kelet-nyugat irányt vett. A hegyvidék lakossága szüntelenül a termékenyebb alföldi jellegû területek felé vette az irányt. A politikai okok miatt bekövetkezett elvándorlás a XV. században indult el, amikor a törökök betörtek Szerbiába. Ezzel szemben, gazdasági okokból elõtte is vándorolt a népesség. A politikai vándorlás észak-északnyugat és nyugat felé orientálódott.

Zsigmond magyar király és Stefan Lazarevic szerb despota közötti 1404-as megállapodás értelmében, Stefan Lazarevic hatalmas területeket kapott a történelmi Magyarország területén, leginkább Bánátban, Szerémségben és Arad környékén. Ekkor lépte át a Dunát és a Szávát a szerb bevándorlók elsõ nagy hulláma. Ekkor népesítették be a szerbek ezeknek a folyóknak bal partja mentét, Szerémet és Bánátot. Valamivel késõbb, 1411-ben Stefan despotának ajándékozták Szatmárnémeti, Nagybánya és Felsõbánya városait az ezüst és aranybányákkal és a Szatmári vármegye pénzverdéivel együtt. Ekkor kapott Stefan még további harminc települést Bihar- és Szabolcs megyében, köztük Debrecen városát is ajándékba kapta. Ekkortájt népesítették be a szerbek nagy számban ezeket a területeket és Magyarország északi részét.

Corvin Mátyás magyar király idejében, akkor, amikor Szerbia teljesen a török fennhatósága alá került, felgyorsult a bevándorlás folyamata. A szerbek szinte elözönlötték Dél-Magyarországot. Szerb sajkás települések alakultak ki a Duna mentén, Komáromtól egészen Gyõrig. Ez azt jelenti, hogy a szerbek jóval a mohácsi vész elõtt jelen voltak Közép-Magyarországon.

Különbözõ, egymásnak ellentmondó vélemény létezik arról, hogy vajon a török Dél- és Közép-Magyarország területére való betörése elõtt csak a Duna és részben a Dráva mentén jöttek-e létre szerb települések, és hogy vajon a szerbek a Duna, a Dráva és a Balaton között is jelen voltak-e. Egyesek úgy vélik, hogy a szerbek Baranyában, Tolna és Somogy megyét csak a török uralom alatt népesítették be nagyobb lélekszámban. Más vélemények is léteznek azonban. Egyes adatok arra engednek következtetni, hogy Ozorai Pippo, a spanyol vagy olasz származású hadvezér és földesúr, akit még Pippo Spanonak is neveznek, és aki a mi szerb népdalainkban Filip Madzarinként ismert, az 1406-os és 1407-es évi boszniai hadjáratai után boszniai bevándorlókkal telepítette be nemcsak a Brassó és a Szörém megyét, hanem Tolna és Veszprém megye egyes részeit is.

Bosznia népe, akit akkoriban török és magyar oldalról egyaránt szorongattak, biztonságosabb övezetek után nézett. Mivel Magyarország polgárháborútól sújtott említett részein, Baranyában, Tolnában és Somogyban, de másutt is gyéren lakták a területeket, a boszniai bevándorlókat minden bizonnyal szívesen fogadták mint munkaerõt. A pécsi püspökség történetírója, Georgius Sirmiensis (Szerémi György) mûve alapján megállapíthatjuk, hogy egyaránt voltak közöttük katolikusok, ortodoxok és bogumilok.

A török uralom alatt, ezen a területen a mohácsi vész után is folytatódott a bevándorlás a Balkánról. Az új földbirtokosok az elpusztult vagy elmenekült lakosság helyére keresztény köznépet hozattak. Jelentõs számban érkeztek szláv nyelvet beszélõ keresztények és muzulmánok, muzulmán martalócok (eltörökösödött népesség), városi polgárság, kereskedõk és kézmûvesek. A martalócok, mint ezeknek a vidékeknek török határõrei a XVI. században többnyire és igen gyakran keresztények voltak és csak a XVII. században honosodtak meg köreikben a török nevûek, és csak a török hódoltságnak majdnem a legvégén, akkor, amikor a keresztény elem bizonytalansági tényezõt jelentett a törökök számára, váltak kizárólagossá a török nevû katonák. A török birodalom összes keresztény területérõl érkezett martalóc, mégis, közöttük a boszniai-hercegovinai elem volt az uralkodó. Ez teljességgel érthetõvé válik, amennyiben figyelembe vesszük, hogy a török méltóságok, bégek és basák ezeken a területeken igen gyakran, Mehmed Sokolovics idejében pedig szinte kizárólag boszniai vagy hercegovinai származásúak voltak. Semmiképpen sem történt véletlenül, hogy az Észak-Dalmácia-i dragovicai monostor szerzetesei 1585-ben éppen a budai basától, Mustafa Sokolovicstól kaptak engedélyt a grabovaci monostor építéséhez Tolna megyében. Ekkortájt, ahogy azt ennek a monostornak az évkönyve tanúsítja, jelentõs számú szerb él ezen a területen.

A martalócok a török hódoltság korai szakaszában, miközben aktív katonai szolgálatot teljesítettek, család nélkül költöztek ide, de a késõbbiek során már családostul jöttek.

A török új elõretörését megkerülendõ Arszenije Csarnojevics szerb pátriárka vezetésével a szerbek 1690-ban nagy vándorlásba kezdtek. A népesség egy része Baranyában, Tolna megyében és Somogyban telepedett meg, ott, ahol azelõtt is éltek szerbek. Azonban, mindössze néhány évvel késõbb Bécs parancsára a már letelepedett bevándorlókat Bácskába, a tengermellékre és Észak-Bánátba költöztetik át, azokra a területekre, amelyek a zentai 1697-es csata után felszabadultak a török hódoltság alól. A szerbek a Dráva, a Duna és a Balaton közti térségben laktak a legsûrûbben. Ezt támasztja alá, hogy Rákóczi felkelõi Rácországnak nevezték ezt a területet. 1708. szeptember 2-án Rákóczi felkelõi és a szerbek között véres összecsapásra került sor. Az ütközet után ezt a területet felégették, a lakosságot megritkították és számûzték. Ezek után a történelmi események után a szerb települések lényegében eltûnnek a Dráva, a Duna és a Balaton által bezárt területen.

Budapesttõl északra és délre ma is létezik néhány olyan település, ahol élnek szerbek.

A szerbek lélekszáma az I. világháború után Baranya magyar részében rohamosan lecsökkent. Az utolsó tömeges kivándorlás 1920 és 1930 között történik, amikor az ún. optálás során a baranyai szerbek többsége Jugoszláviába költözik.

A menekültek érkezésének újabb hulláma a jugoszláv térségrõl a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság széthullásának kezdetén, 1991-ben indul meg és 2000-ig tart.

Ezért sem véletlen az, hogy mi, akik politikai okokból menekültünk el, egyesületünknek az Elvándorlás 99, azaz “Seobe 99” nevet adtuk.

A szöveg egyes részeit Predrag Stepanovic: Govori Srba u Madjarskoj könyvébõl vettük át.

Nem térhetek vissza, mert Jugoszláviában az államfõ személyén kívül semmi sem változott.

Vojislav Kostunica úr, Jugoszlávia új elnöke szerint az állam alapjait a rendõrség és a hadsereg képezi.

Ez a rendõrség, ez az ugyanaz a rendõrség ölte halomra saját polgárait csupáncsak azért, mert másként gondolkodtak, a hadsereg pedig Slobodan Milosevic magánháborúit vezette. Ugyanazok az emberek, akik eddig ezt a rendõrséget és hadsereget vezették, hirtelen, a hatalomváltással egyszeriben csak normálissá és rendessé váltak. Olyan ez, mintha tetten érnénk egy tömeggyilkost, és aztán szabadjára engednénk azzal az ígérettel, hogy többet ilyet nem csinál. Tisztelt uraim, én nem hiszek nekik.

Teljességgel egyértelmûvé vált, hogy Slobodan Milosevic rezsimjét nem távolították el a politikai palettáról és fel kell gyûrni a kabát szárát, hogy ez meg is történjék.

Az elsõ példa, amely az egész helyzet jellegét elénk állítja, az lehet, hogy a legyõzött erõk obstrukcióikkal szeretnének a polgárok körében zavargást okozni, a kellõképpen nem megszervezett hatalmat támadják, úgyhogy lehetetlen elõre jelezni miképpen végzõdik az átmenet.

Egyebek között Slobodan Milosevic személyesen is megjelent az állami televízióban. Elbûvölt, be kell vallanom. Elõször azt gondoltam, hogy archív felvételt látok, aztán azt gondoltam, hogy lidérc, aztán végül rájöttem, hogy valóban arról az úrról van szó, aki még a börtöntõl is megmenekült. Ez meggyõzött arról, hogy komolyan elgondolkodjam arról, hogy mi történik valójában ott. A polgárok, akik október 5.-én posztverbális módon is kifejezték egyet nem értésüket a jugoszláv politizálási móddal, meg vagyok gyõzõdve, hogy ezek a polgárok nem lelkesednek Milosevics fellépésétõl. Így azon sem csodálkoznék, ha egy nagyon is közvetlen módon megkérdeznék a Szerb Demokratikus Ellenzék, a DOS vezetõit, hogy biztosak-e abban, hogy egyfelõl a választásokon leadott szavazataikat, másfelõl pedig az októberi eseményekben kifejezésre jutott akaratot valóban tiszteletben tartotják-e.

Ezt a kérdést valószínûleg nagyon is egyértelmûen és hamar fel lehet majd tenni, mert azokat a személyeket, akiket a Hágai Bíróság ügyészsége háborús bûnökkel vádol nem menesztették. Szerbia elnöki posztjára nem írták ki a választást. A szerb elnöki funkciót olyan ember tölti be a továbbiakban is, aki a háborús bûnösök listáján igen magasan szerepel. Ha ez így van, márpedig így van, felmerül a kérdés, hogy mit tesz az az ember, akit leváltottak? Nem is említem a választási csalásokat, amelyek hatalmas anyagi kárral jártak valamint az októberi események egyéb aspektusait. … Egyszerre csak, egy hónap után mint pártelnök lép fel Milosevic és ebben a minõségében tevékenykedik tovább.

Teljes félreértésrõl van itt szó.

Olyan ez mintha Adolf Hitler 1945 júniusában a rádióban nyilatkozna, hogy az újabb, soron következõ választásokra agitáljon, amelyeknek júliusban kell bekövetkeznie. Ez kissé eltér, nincs összhangban, nemde, a történelmi tapasztalatokkal, és úgy gondolom, komolyan veszélyeztetheti a demokratikus folyamatok felé tett aktuális kimozdulást egyfelõl. Másrészt, a polgárokban valóban felmerülhet a kérdés, hogy õszinték-e a Szerb Demokratikus Ellenzék (a DOS) szándékai, mert ugyanez a Szerb Demokratikus Ellenzék azzal nyerte el a polgárok bizalmát, hogy a Le Miloseviccsel! Le Miloseviccsel! jelszóval lépett fel, és most pedig, egy hónappal késõbb ez az úr az állami televízió egyes csatornáján jelenik meg. Én azt érteném, ha ez egy kereskedelmi televízióban történik meg, mivel a törvényi szabályozás az ilyesmit lehetõvé teheti, de hogy az állami televízión jelenjen meg az a személy, aki mindazért felelõs, ami csak megtörtént, nos, és azért, nem másért, hogy saját politikai ötleteit továbbra is promoveálja … Felvetõdik, tehát a kérdés, hogy vajon a Szerb Demokratikus Ellenzék valóban az-e, aminek mutatja magát, vagy csak egy újabb falszifikátum, újabb hamisítvány azon a területen. Ez nemcsak retorikai kérdés, hanem lényegi kérdés. Mert, ha nem váltják le a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetõjét, annak a hivatalnak a vezetõjét, amely a legbehatóbb adatokkal rendelkezik, ideértve az elmúlt idõszak történései kapcsán gyûjtött adatokat és a hivatal által véghezvitt ‘méltatlan’ cselekményeket… Ez az a hivatal, amely tegnap még a Szerb Demokratikus Ellenzék vezetõit figyelte meg, és nem néhány héttel ezelõtt, hanem tegnap, és az adatokat ugyancsak Markovic úr, Szerbia régi-új elnöke asztalára teszi. Nos, íme, felteszem a kérdést: Kinek is juttathatta Markovic úr azokat tovább!? És ehelyütt semmit sem tettek, hogy ezt megelõzzék. Kétségeim vannak afelõl, hogy ez jól végzõdik.

Nem kívánok visszatérni, mert nem hiszek abban, hogy ugyanazok az emberek meg tudnak változni és hogy másképpen és igazságosabban fognak cselekedni, mint eddig tehették volna.

Nem kívánok visszatérni, és arra kérem Önöket, értsenek meg és tegyék lehetõvé, hogy életem hátralevõ részét békében tevékenykedve és normális körülmények között éljem le.

Tisztában vagyok azzal, hogy azok, akik soha sem dezertáltak, vagy menekültek hazájukból, soha nem fogják megérteni miért nem kívánok, miért nem térhetek vissza hazámba.

Annak idején, amikor Jugoszláviában elkezdõdött a pokol 1990 tájékán, arra az elhatározásra jutottam magamban, hogy soha nem kívánok részt venni egyetlen egy háborúban sem. Ugyanígy akkor, amikor meghoztam a döntést, hogy ha már el kell hagynom otthonomat, és hogy azt ténylegesen el is hagyom, akkor, mivel az nem bizonyult otthonnak, vissza soha nem térek.

Számomra egyértelmû volt, és a Jugoszláviából elmenekültek számára is, hogy politikai menedékjogot kérünk, olyan státust, ami megillet minket. Ez nem volt nyilvánvaló és egyértelmû a nemzetközi közösségnek és a magyar Kormánynak.

Most azt akarják, hogy felejtsük el a történteket, mintha misem történt volna.

Márpedig mindenki tisztában van azzal, hogy mi történt:

350 000 személyt gyilkoltak meg, 3 millió ember erõszakos cselekmények következtében hagyta el otthonát, mintegy 10 millió ember károsult valamilyen formában: hozzátartozóit vesztette el, anyagi javait, egészségében károsodott.

Egyesek mindezt támogatták, mások ismét jóváhagyták, ismét mások eszüket követve fordultak szembe. Ez utóbbiakat ügyes módon hallgattatták el. Egyesek tudatosan vállalták a megaláztatásokat, magasabb célok érdekében, ismét mások megaláztatásaik során ezeknek a céloknak nem voltak tudatában és mégis megaláztatást szenvedtek.

Meggyõzõdésem, hogy minden társadalom mint közösség egyénekbõl, személyekbõl épül fel. Ezek a személyek a boldogság és életük értelmének különbözõ képzeteivel rendelkeznek.

Abból indulok ki, hogy a társadalmat olyan személyek alkotják, akik a természetrõl és a boldogulásról kialakított képzeteiket, meggyõzõdéseiket, elõítéleteiket irányítani tudják és mint ilyenekkel összhangban cselekszenek.

A jugoszláviai válság elmúlt tíz éve során nem voltam oportunista, megalkuvó vagy gerinctelen és nem vettem részt a háborúk egyikében sem.

Az én hazatérésem azt jelentené, hogy a bizonytalanságba lépek és életemet veszélyeztetem.

Nem félek senkitõl, attól félek, hogy netalán olyanná válhatok, mint amilyenek õk.

Az életemre nehezedõ hosszantartó nyomás és annak irányíthatatlansága következtében passzív rezisztencia alakult ki bennem, többnyire negatív felhanggal.

Még mindig nem hiszek a változásokban. Ezek csak csekély reményt keltettek abban a tekintetben, hogy minden gyökeresen megváltozhat.

Az Európai Unió által tíz évvel ezelõtt kitûzött cél, hogy egy egységes, békeszeretõ és demokratikus Európát teremtsen, ma túlságosan ambiciózusnak tûnik, az idõ rövidségére való tekintettel, amellyel ezt elérni gondolták.

Az idõ meghozta a maga korrekcióit:

Kelet-Európa országainak felzárkózása lassabban folyik, mint azt feltételezhették. A fejlettek tovább fejlõdtek, gyorsabban fejlõdtek, ezért a társulni kívánó országoknak magasabb akadályokat kell leküzdeniük.

A nyugat-európaiak egyre kevésbé hagyták magukat elragadtatni Európa az Atlanti óceántól az Urálig való terjeszkedésétõl. A bõvítés folyamata maga bürokratikus szempontból is bonyolultabbá vált. És miközben a keleti országok megneszelték, hogy az új család másodrendû tagjai lesznek, nyugaton indokolt félelem keletkezett a gazdasági okokból imigrálókkal és a bûnözés elõretörésével szemben.

Nyíltan kimondom: egyfajta idegengyûlölet is jelen van, amely a nehezen szerzett anyagi javak és magánszabadság önzõ és féltékeny szeretetén alapszik.

Ha fejlõdõ népek, a fáraó egykori rabjaihoz hasonlóan, nem tudnák hogyan él az a ‘másik oldal’, akkor talán zúgolódás nélkül folytatnák szenvedéssel teli életüket. Azonban, a mûsort szóró mûholdak és a televízió világméretû hálója véget vetettek az effajta tudatlanságnak. Vajon elfogadhatnak-e egy olyan világot, amelyben “az egyik fél szabadon él, a másik rabságban sínylõdik”, amelyben az egyik fél nem tudja mit kezdjen a túláradó vagyonnal, míg a másiknak alapvetõ életfenntartási feltételei sem biztosítottak!?

Feltételezhetjük-e egyáltalán, hogy ezekek az embereknek tiltakozásai nem nõnek helyi jellegû összetûzésig és nagyobb összecsapásokig!?

Szörnyû dolgok történtek velünk Jugoszláviában az elmúlt tíz év során:

Háború Szlovéniában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, és utoljára Koszovón, majd a NATO-bombázás.

Mindezeket átéltük. Családom és én személy szerint még mindig érezzük az átéltek következményeit, az álmatlanságot, a lelki feszültséget, a mindig jelenlevõ idegfeszültséget és félelmet.

Most is félelemben élünk, – hogyan folytassuk tovább, és hogyan alakítsunk ki egy normális életet.

Soha nem vettem részt háborús összetûzésekben, és ezért vagyok most itt Magyarországon, mert nem élhetek többet az attól való félelemben hogy behívóparancsot kaphatok. Nem akarok harcolni és embereket ölni.

Állandó bizonytalanságban éltünk, hogy mi lesz holnap nem tudtuk. A hatalom állandó nyomásban tartotta a lakosságot, hogy állandóan a holnaptól való félelemben kelljen élnie. Azt mondták, hogy az egész világ gyûlöli a szerbeket és Szerbiát, és hogy állandóan összeesküvéstõl kell tartani, azért, hogy állandóan készenléti állapotot tartsanak fel, katonai és erkölcsi készenléti állapotot. Kapcsolatban vagyunk számos barátunkkal, akik nem tudtak elszökni, és otthon maradtak, mert nincs kihez menniük, mit kezdeniük. A helyzet most is ugyanaz náluk.

Jugoszlávia új elnököt választott, és az elnökön kívül semmi sem változott: a katonai hatalom, a rendõrapparátus, az igazságszolgáltatás sem.

Jugoszlávia még mindig az a fajta ország, amelyben nincs hatalom, és nem léteznek a tisztességes, normális életet biztosító feltételek. A lakosság többsége jogszerûen vagy jogtalanul, de fegyvert birtokol. Sokan az elmúlt háborúból jutottak hozzá, mint emlékhez vagy emléktárgyhoz, vagy a feketepiacon vásárolták. Fegyvere van fiatalnak, öregnek, mindennap meggyilkolnak valakit, a tettesek pedig legtöbbször ismeretlenek maradnak.

A mi vidékünkön mindenkinek van fegyvere, minden háztartásnak. Beszerzését az egykori fenyegettetettséggel és összetûzésekkel magyarázzák.

A mi álláspontunk, habitusunk elutasítja az erõszakot és az erõszakos cselekményeket, ezért is lehetetlen, képtelen! a mi visszatérésünk.

És ha vissza is térnénk Jugoszláviába, minket a közhatalom nem tudna megvédeni azoktól az egyénektõl és környezettõl, inzultálnának minket a Szerb Szocialista Párt megrögzött aktivistái, akik felháborítónak tartják azt, hogy Magyarországra szöktünk.

Hazánkból menekültünk el azzal a szándékkal, hogy oda vissza nem térünk soha, mert nem akarjuk, hogy gyermekeink élete a háborúktól való rettegésben teljen el és további megoldatlan konfliktus- és problémaforrástól való rettegésben. Ilyenek szülõföldünkön Koszovó, Szandzsák, Vajdaság, Crna Gora… I

CIVIL RÁDIÓ Budapest 99 MHZ URH

2000. november 09.

Mûsorvezetõ: Sikerült-e elsajátítanod a magyar nyelvet?

Sinisa: Tanfolyamra jártam három hónapon keresztül, itt aktívan tanultam és naponta kommunikálok az emberekkel, barátokra tettem szert itt Magyarországon. Segítségükkel megtanultam egyet s mást.

Mûsorvezetõ: Milyen támogatásban részesült szervezetetek?

Sinisa: Ez az egy és fél év alatt, amióta Magyarországon tartózkodunk, köszönetet kell mondanom a minket támogató következõ szervezeteknek. Ezek:

az Amnesty International (Egyesült Királyság), Connection-e. V (Németország), MNF Copenhagen (Dánia), European Civil Forum (Ausztria), Deserters and Refugees Advice (Vienna), (Ausztria), Mejok (Magyarország), ECAS - Euro Citizen Action Service (Belgium), CIVIL RÁDIÓ (Magyarország).

Valamint a következõ magánszemélyeknek:

Milan Simicnek (Luxemburg)

és Magyarország polgárainak.

Mûsorvezetõ: Miben segíthettek nektek ezek a szervezetek és magánszemélyek?

Sinisa: Abban, amit mindig is éreztünk, hogy tudniillik nem vagyunk egyedül, nem vagyunk magunkra maradva. Megértették problémáink természetét, és mindenkor tiszteletben tartották véleményünket. E pszichológiai jellegû támogatáson kívül konkrét támogatásokban is részesítettek bennünket. Nélkülözhetetlen orvosságokkal, ruhanemûvel és pénzzel láttak el minket.

Mûsorvezetõ: Mennyire függtök ezektõl az anyagi eszközöktõl és támogatásoktól, és mennyire találtátok föl magatokat nálunk saját erõtökre támaszkodva?

Sinisa: Mivel az élet fenntartásának költségei igen magasak, kénytelenek vagyunk más módon is feltalálni magunkat. Személyenként más-más módon. Egyesek az elõzetesen megtakarított és Jugoszláviából magukkal hozott vagyonukat élték fel, mások nyugati államokban élõ és dolgozó rokonaik támogatásából élnek meg, mindemellett arra is törekszünk, hogy valamiféle ideiglenes munkaalkalmat találjunk. Az egyesület egynéhány tagja munkavállalási engedélyt kapott, és ezen keresztül biztosítja majd a közeljövõben a itt-tartózkodásának törvényességi feltételeit.

Mûsorvezetõ: A Civil Rádió mintegy két hónapja szemléli mindennapjaitokat Magyarországon, nyomon követi milyen módon találtátok föl itt magatokat.

Sinisa: Mihály úrnak szeretnék legfõképpen köszönetet mondani ezúttal támogatásáért.

Mûsorvezetõ: Változott-e valami ebben a két hónapban amióta itt vagytok és amióta a Civil Rádióban szerepelsz? Mennyire könnyen tudtok a magyar kormányzattól huzamosabb tartózkodási engedélyhez jutni? Könnyebbé tették-e tartózkodási engedélyetek meghosszabbításának feltételeit?

Sinisa: Azt kell mondanom, hogy különféle példákkal szolgálhatok e téren. Egyeseknek egy évre meghosszabbították engedélyüket, és ezek egy pillanat erejéig fellélegezhettek, és problémájukat elhalasztották.

Mûsorvezetõ: Munkavállalási engedélyt kaptatok?

Sinisa: Nem, tartózkodásuk meghosszabbítását egy évnyi, nyúlfaroknyi idõre.

Mûsorvezetõ: Hogyan kaphatnának ezek az emberek munkavállalási engedélyt?

Sinisa: Olyan munkaadót kell találniuk, aki munkavállalókként be szeretné jelenteni õket, és hajlandó kérvényezni a munkavállalás engedélyeztetését.

Mûsorvezetõ: Feltételezzük, hogy mivel többnyire fiatalok vagytok, olyan a katonai háborús behívóparancs elõl elmenekült fiatalok, akik valóban teljes lendülettel dolgozhatnátok, ha azt lehetõvé tennék.

Sinisa: Természetesen. Olyan emberbaráti és humanitárius kezdeményezésekre is válaszoltunk, amelyekért jelképes fizetséget kaptunk. Például Szentendrén, ahol gyermekeknek szánt sportjátszótér kialakításán dolgoztunk. Ily módon sok új barátra tettünk szert.

Hozzá szeretném tenni, hogy létezik az embereknek olyan csoportja is, akik tartózkodásukat biztosító jogállásuk meghosszabbítását mindössze egy hónapra kapták. Követjük a Jugoszláviában történt eseményeket és az amnesztia kihirdetését várjuk.

Mûsorvezetõ: Úgy gondolom, hogy konkrétan kívánatos lehet az, ha az elkövetkezõ két hét során minden olyan személyrõl készítenétek egy listát, aki valamiféle munkát vállalna. Itt tüntessétek fel azt, hogy milyen jellegû munka felelne meg kinek-kinek, valamint foglalkozásotokat és azt, hogy milyen mértékben beszélitek a magyar nyelvet, mert a munkák egy igen jelentõs hányadánál igenis szerepet játszhat az, hogy valaki mennyire járatos a magyar nyelv használatában.

Sinisa: Ami a magyar nyelv ismeretét illeti, mindannyian beszélünk magyarul az alapvetõ kommunikációs szinten. Olyan munkák jöhetnek szóba, amelyek nem igénylik a behatóbb nyelvismeretet.

Mûsorvezetõ: Azon is gondolkodunk, hogy ezek az emberek közül valaki a magyar nyelv behatóbb ismerete nélkül is munkát kaphatna, például ha valaki szabó vagy fodrász végzettségû, vagy ilyesvalami, és ezért is segíthetnének nektek, ezért is érdemes volna megcsinálnotok azt a névsort.

Sinisa: Hogyne. Össze fogjuk gyûjteni az összes adatot és eljuttatjuk nektek. Elõre is ki szeretném fejezni hálámat ezért a lehetõségért.

Mûsorvezetõ: A magyar nyelv ismeretét mi módon tudjátok gyakorolni?

Sinisa: Létezett egy kezdeményezés, és el is kezdték rá gyûjteni a pénzt, azonban a szervezõ a legújabb jugoszláviai változások láttán elállt a tervtõl, és a pénznek is körülbelül mintegy a fele hiányzott még.

Mûsorvezetõ: Megváltozott-e az itteni magyarok és az itt élõ szerbek illetve a Magyarországon élõ jugoszláviaiak viszonya irántatok, egyáltalában a Jugoszláviából itt lévõk iránt, amióta Jugoszláviában változások következtek be?

Sinisa: El kell mondanom, hogy mindenütt kedvességgel találkoztunk és megértést mutattak irántunk és bajaink iránt. Azonban, azzal a jogállással, amelyet kaptunk nem vagyunk éppenséggel megelégedve. Mégis hálásak vagyunk a magyar Kormánynak.

Ami az emberek viszonyulását illeti, mégpedig abban a tekintetben, hogy mi volt elõbb és most, a bekövetkezett nem látok változást. El kell hogy mondjam, hogy Magyarország polgárai és intézményei mindenkor korrekten viszonyultak irántunk. Egyedül azt mondhatom, hogy kissé jobban érezzük magunkat a jugoszláviai változások miatt és bízunk abban, hogy továbbra is jó hírek jönnek majd Jugoszláviából.

Ami a mi álláspontunkat illeti a történések tekintetében, határozott álláspontot alakítottunk ki az egyesületben, és ez az, hogy hangsúlyozzuk, hogy a válság utolsó tíz évében nem voltunk oportunisták, konformisták, gerinctelenséggel sem vádolhatnak minket és a háborúk egyikében sem vettünk tevékenyen részt. Visszatérésünk újabb alámerülést jelente a kilátástalanságba. Mélyek a sebeink és sok év múltán gyógyulnak. Jugoszlávia térsége számunkra negatív érzelmi töltetet hordoz. Így történhet az, hogy szervezetünk számos tagja fél annak a gondolatától, hogy vissza kell térniük. Megemlíthetem az egyik családnak az esetét. 1993-ban, amikor Boszniában folyt a háború, a szervezetünk egyik tagja Svédországba menekült, ahol úgyszintén nem kapta meg a menekült státust, hanem arra kényszeríttették, hogy visszatérjen Jugoszláviába és 1999-ben ismételten át kellett élnie mindezeket a családjával mivel el akarta kerülni a katonai behívóparancsot és Magyarországra kellett menekülnie.

Mûsorvezetõ: Úgy gondolod, hogy a jövõben is hosszú vándorlásra kell berendezkednetek?

Sinisa: Huzamosabb tartózkodásra rendezkedtünk be itt, de ez legkevésbé függ tõlünk.

Mûsorvezetõ: Mi változott meg Jugoszláviában újabban? Elsõként, mi a változások és a kormányváltás lényege? Másodszor, hogyan viszonyul most Jugoszlávia Koszovóhoz? Harmadszor, mi az emberek véleménye a montenegrói problémát illetõen?

Sinisa: Rövid bevezetéssel kezdeném. Mindaz ami a jugoszláv térségben történt jogellenes volt, a nemzetközi törvényi megállapodások ellenében következett be, mivel ez a térség mégiscsak Európához köthetõ, nemde? Eszement, értelmetlen dolgok történtek.

Mûsorvezetõ: Mire gondolsz?

Sinisa: A jugoszláviai térségben kezdõdõ válságra, annak is a kezdetére gondolok, amikor a nemzetközi közösség nem tudott mit kezdeni a problémákkal. Azt mondhatjuk hogy elveszett számunkra ez a tíz év és ennek nem kellett volna így lenni. Végre most megkezdõdhet a jugoszláv állam demokratikus változások felé történõ átalakulása. Hadd térjek vissza az Európai Közösség tíz évvel ezelõtt megfogalmazott céljaira. Ezek az egyesült, békeszeretõ és demokratikus Európa létrejöttét tûzték ki; mára, azonban világossá vált, hogy ez a terv a megvalósításul kitûzött relatíve rövid idõt illetõen túlságosan is nagyra törõ, ambiciózus volt. A fejlett országok még gyorsabban fejlõdtek és a csatlakozni kívánó államok elé újabb és magasabb gátakat emeltek. Nyugaton is jelentkezett a gazdasági okokból imigrálókkal szembeni félelem. Ám, amennyiben a jugoszláv térségre térünk vissza és szemügyre vesszük az ott lezajlott változásokat, úgy a következõket állapíthatjuk meg: Olyan változások következtek be, amelyeknek meg kell teremteniük a demokratikus átalakuláshoz szükséges közeget. Személy szerint úgy vélem, hogy ez nagyon nehezen fog menni, mert ez most a változások számára a legrosszabb pillanat.

Mûsorvezetõ: Sinisa, mik a terveid? Szívesen maradnál itt Magyarországon, vagy inkább vissza szeretnél térni Jugoszláviába?

Sinisa: Õszintén szólva, jól érzem magam itt, Magyarországon. Nem érzek semmiféle nyomást vagy negatív energiát. Ugyanakkor, szeretnék támogatást nyújtani azoknak a folyamatoknak, amelyek Jugoszláviában történnek. Ámde prognózisom, hogy az elkövetkezendõ idõben agymértékû szociális feszültségek várhatók odaát. Ez azt jelenti, hogy az új hatalom fellépésével a gazdasági élet szigorú szabályainak politikája lép fel. Azok az üzemek és kapacitások, amelyek veszteséget termelnek, kénytelenek lesznek lakatot tenni saját ajtójukra és eladni a gyárat a piac által diktált reális áron. Ez a lakosság legszegényebb rétegét érinti majd leginkább és még nagyobb szociális különbségeket eredményez. Az egyik oldalon nagyon gazdagokat fogunk találni, a másikon pedig nagyon szegényeket, akiknek betevõjükre sem lesz pénzük. Az új demokratikus hatalom, tehát máris olyan gazdasági program végrehajtásába fogott, amelynek eredménye, hogy utcára kerültek azok a polgárok, akik az utolsó hat hónapban a lakbért nem fizették. Vonatkozik ez az áramra, a gázra és minden egyéb szolgáltatásra. Ha nem fizetik, rögvest kikapcsolják. Mármost, hogyan magyarázzuk meg az egyszerû embernek, hogy a demokráciában még rosszabbul fog élni mint eddig!?

Mûsorvezetõ: Számoltak ezzel az emberek és volt-e más választásuk?

Sinisa: Nem volt más választásuk. Így legalább élve maradnak. Az elõzõ, milosevicsi rezsimben még mindemellett az életüket is kockáztatták.

Mûsorvezetõ: A személyedre vonatkozó kérdést is feltettem, amelyre választ szeretnénk kapni, de te áttértél a társadalmi dolgok taglalásába.

Sinisa: Igen. Azt mondtam, hogy szeretném támogatni a jugoszláviai változásokat, de semmi sem húz vissza engem oda és egyszerûen úgy gondolom, hogy ezek a változások nem erdményezték at, hogy a rendõri apparátusban és a társadalom egyéb szerkezetében kicserélõdjenek az emberek. Hosszú idõnek kell eltelnie ahhoz, hogy az emberek megváltozzanak és hogy helyeiket olyan más emberek töltsék be, akiket nem terhel a múltjuk.

Mûsorvezetõ: Van olyan, akiket múltja terhel?

Sinisa: Nagyon sokakat terhel.

Mûsorvezetõ: Bocsánatot kell kérnem, hogy sokat beszélünk.

Sinisa: Mindannyiszor amikor csak a ti vendégetek vagyok, minden mûsorotok csak úgy elröppen. Én azt szeretném, ha valamivel hosszabban beszélgethetnénk.

Arról is kérdeztél, hogy mi a véleményem Kostunicáról, Koszovóról és Crna Goráról. Erre a témára azt válaszolhatom, hogy Kostunica úr egy nem létezõ állam feje. Ez a tényszerû helyzet, mert az új hatalmat nem ismerik el Koszovó és Crna Gora polgárai. Elsõsorban egy belsõ harmonizációra van szükség, ez azonban hosszú ideig eltarhat. Nézetem szerint a nemzetközi közösségnek közre kell mûködnie a térségben felhalmozott hatalmas mennyiségû fegyver eltávolításában. Ez az elsõ feltétele annak, hogy azt az óriási mennyiségû fegyvert eltávolítsák és annak, hogy békésen lehessen beszélgetni és tárgyalásokat folytatni.

Mûsorvezetõ: Milo Djukanovic kezdetben nagyon szimpatikus volt, pozitív szerepet játszott. Most azonban, a választások után olyan kép alakult ki, hogy Milo Djukanovic valamiképpen saját személyes karrierjének megteremtésén fáradozik és a kialakult helyzetbõl szeretne hasznot húzni. Kérdéses, hogy lehetséges-e és kívánhatja-e, hogy éppen ezek miatt a személyes érdekek miatt Crna Gorát Szerbiától leválassza?

Sinisa: Nem hiszem, hogy egymaga véghez tudná ezt vinni. Gyakran megtörténik a Balkánon, hogy a negatív személyek pozitív személlyé válnak, és megfordítva. Ez történik a jugoszláv térségben. A Szerbiában lezajlott folyamatok az egész régiót hátráltatták a fejlõdés és a stabilizáció, az elõrehaladás útján. A demokratikus változások Szerbiában következtek be: A nemzetközi közösség türelmetlenül várta, hogy ennek az elmaradásnak Szerbiában gátat szabjanak és mindennek utána most megkönnyebbülten fellélegezhet. Ha most megnézzük a korábbi jugoszláv tagköztársaságokat, õket gazdaságilag támogatták korábban az új kurzus sikeres elsajátításában, most azonban nagyobb hangsúlyt fektetnek a szerbiai változásokra. A szomszédoknál ez féltékenységet vált ki, félnek nehogy másodlagossá váljanak. Így értelmezhetõek a politikai folyamatok.

Mûsorvezetõ: Mit gondolsz Djukanovicról?

Sinisa: Úgy gondolom, hogy minden államnak, amely a néhai Jugoszláviából jött létre, és minden egyéb szomszédos államnak is, nevezetesen például Romániának, Bulgáriának és Albániának is meg kell találnia a másikkal közös hangnemet, gazdaságaiknak pedig komplementárissá kell válnia. Elõször jó munkamegosztást kell találniuk és így megerõsödve és egyesülten kell fellépniük Európa elé.

Mûsorvezetõ: Nagyon szép a munkamegosztás gondolata, de valójában sok még itt a tennivaló, nemde?

Sinisa: Amennyiben feltesszük, megteremtõdött hogy demokratikus közeg és hogy tisztelik a piac törvényeit és ha magukévá teszik az európai országok tapasztalatát, úgy könnyebb lesz fennmaradniuk a gazdasági élet szereplõinek is. Ez magasabb életszínvonalat és jólétet jelent, ez pedig megnyugvást hoz ebben a térségben.

Mûsorvezetõ: Valószínûleg nagyon sok pénz kell ehhez.

Sinisa: Sok pénz és nagyon sok munka.

Mûsorvezetõ: A német tévén és a rádión mûsort sugároztak arról a dohányárú forgalmazásával kapcsolatos szervezett bûnözésrõl, amelyben Djukanovicot mint ennek a bûnsövetjezetnek a részét mutatták be. Nagy bevétele és jelentõs haszna keletkezhetett ebbõl. A mûsor egésze a cigaretták forgalmazásáról szólt. Az áru Bari kikötõjébe érkezett horvát, szlovén és olasz hajókon. Az alkalmas pillanatra várva Crna Gorában és Szerbiában mûködõ szervezett bûnözés kapcsolódott hozzájuk merõ automatizmussal. A vámszabad elárusítóhelyekrõl szerezték be a dohányárut, ott ahol nem kellett érte vámot fizetni és teherszállító gépjármûvekkel szállították más országokba. Itt aztán eladták õket. A film készítõi megpróbáltak kapcsolatba lépni Djukanoviccsal és embereivel, szerették volna õket meginterjúvolni, beszélni velük, de mihelyst Djukanovic emberei tudomására jutott, milyen kérdéseket tesznek fel elfoglaltságra hivatkozva utasították el õket.

Sinisa: Az én véleményem errõl az, hogy ennél szörnyûbb dolgok is történnek lent. Abban a térségben ember-, fegyver- és drogkereskedelem folyik. Ez is szervezett bûnözés. Ázsia, Afrika és más térségek országaiból embereket csempésznek át Horvátországon, Bosznián, Koszovón keresztül…

Mûsorvezetõ: Azt is mondják, hogy a maffia szorosra fûzte a viszonyt az állammal. Így nem tudni, hogy ki lehetne az, aki ezt az összefûzõdést kibogozhatná végre.

Sinisa: Ezt maguknak a polgároknak kell megtenni, akik ott élnek, így megismétlem a következõ gondolatot:

Az állam három részbõl áll. Az egyik az államapparátus, a másik a business – a gazdasági szektor –, a harmadik részleg pedig a civil vagy a polgári szféra. Amennyiben mindegyik kellõen fejlett, úgy egyensúly uralkodik a társadalomban.

Ezen felül pedig kezdeményezni kell, hogy a Balkán térségében Európa civilszervezetei megnyissák irodáikat és folytonosan képezzék a polgárokat és a népességet. Ily módon hozzájárulnak a civil szektor fejlõdéséhez, ez pedig a másik két szektor fejlõdését eredményezi.

E mögött a naiv név mögött az emberi nem legszörnyûségesebb igazságainak egyike rejtezik. Washington és a Pentagon militánsan profitálni akaró laboratóriumaiból származik ez a találmány. Sajnos más országok is elfogadták, mint például Nagy-Britannia, Franciaország, Kanada, Szaúd-Arábia stb. mint legütõképesebb fegyvert nemcsak a másik ember elpusztításában, hanem a bolygónkon levõ élet egészének kipusztításában.

A szegényített urániumot az öbölháború ideje alatt és Irak bombázásakor alkalmazták gyakorlatilag elõször. Bevetésének következményeit az irakiak, kuvaitiak százezrei érzik és az a mintegy 90 000 amerikai katona, akik részt vettek a Sivatagi szél nevû hadmûveletben. A New York-i International Action Center ma azoknak a vezetõ szervezetnek az egyike, amelyek ezzel a problémával foglalkoznak és megkísérlik felhívni az apatikus nyilvánosság figyelmét a radioaktív izotópok olyan harci cselekményekben való alkalmazásának messzemenõ következményeire, amely cselekmények otthonainktól soha sincsenek és nem is lehetnek eléggé távol. Az ebben a szövegben szerepeltetett adatok némelyike a Szegényített Uránium – Nemtelen Fém avagy Hogyan Sugarazza a Pentagon Szegényített Urániummal a Katonákat és a Civileket könyvben szereplõ tudományosan bizonyított tényen, történésen és nyilatkozaton alapszik.˚ [Metal of Dishonor – Depleted Uranium, How Pentagon Radiates Soldiers and Civilians With DU Weapons, IAC, New York]

Jugoszlávia 1999. március 23.-i bombázásával a NATO repülõgépei Európában és a világon újabb radioaktív forrást hoztak létre. Tanúi lehettünk az emberellenes és tisztességtelen eljárás harmadik felvonásának (Irak, Bosznia), amelynek következményeit évtizedek és még évszázadok múlva sem kerülhetjük ki, ha egyáltalában futja még az emberiségnek azokból az évszázadokból. Ezért kell tudnunk, hogy mi a szegényített uránium, mibõl készültek a lövedékek, mik a vele való harc közbeni és harc utáni érintkezések következménye, hol található, és végezetül miért is vagy kiért is létezik egyáltalában.

“Az Egyesült Államok már hosszabb idõn keresztül alkalmazza a szegényített urániumot, amely az atomreaktorok gazdag fûtõanyagának készítése során melléktermékként keletkezik. Ezt lövedékek készítésére, a harckocsik páncéljának és más hadieszköznek gyártására alkalmazza. Ezt az urániumot, amely fõként az uránium U-238-as izotópjából áll, »szegényítettnek« nevezik”, mivel kisebb mértékû az U-235-ös izotóptartalma. Bár szegényített, mégis, egyik “elõnye”, hogy kiemelkedõen ellenálló és alkalmas arra, hogy a nehéz harckocsik páncélját feltörje és felõrölje. Ez 1991-ben bizonyítást nyert az öbölháborúban.

Egy másik, kevésbé ismert tulajdonsággal is rendelkezik a szegényített uránium, mégpedig azzal, hogy spontán módon gyullad és öt mikronnál kisebb átmérõjû aeroszol részecskéket szabadít fel, tehát a belégzéshez kellõen kicsiny részecskéket. Ebben a fegyvernemben az urániumnak kb. mintegy 70 %-a szabadul fel ily módon: Tudni kell, hogy a légmozgások nyomán ezek az apró részecskék igen távolra eljuthatnak.

Egy további nemkívánatos tulajdonsága, hogy az U-238-as a 234-es izotópszámú tóriumba alakul át, amelynek “élettartama”, vagy másképpen lebomlása 24,10 napig tart. Ezek után protaktiniummá válik, vagyis kb. huszonöt hét alatt egy stabil koncentrációt ér el, azok után, hogy a relatíve tiszta U-238-ast elõállították, hogy az uránium integrális részévé váljon.

A 238-as számú uránium alfa és béta sugarakat bocsát ki, míg a két “testvérelem” béta és gamma sugárzást emittál. A gamma sugárzás önálló radioaktív energiával ugyan nem rendelkezik, de az alfa és a béta sugárzás ennek azon különös alakja, amely, ha az élõ sejtszöveten halad át, a sejtszövet halálát vagy genetikai mutációját okozhatják. Kivált az alfa-sugár rákkeltõ, a béta valamivel kevésbé az. Az egészséges szervezet sejtjeit szabályozó gének mutációja hosszú évek után is rákot idézhet elõ. Az ivarsejtek mutációja pedig genetikai rendellenességet idéz elõ a jövõ nemzedéknél.”˚ (Dr. Helen Caldicott)

Röviden, a szegényített uránium a természetes uránium radioaktivitásának mintegy 60%-át tartalmazza. A szegényített uránium veszélyezteti azokat az emberi közösségeket, amelyek közelében élnek vagy olyan területeken, ahol vele kísérletet folytatnak. A katonai bázisok maguk és mindazok, akik ezt a radioaktív anyagot, amelynek lebomlási ideje 4,4 milliárd évre tehetõ, mint fegyvert alkalmazzák veszélynek vannak kitéve. A szegényített uránium a levegõ, a víz és az ún. tápláléklánc útján is terjedhet.

A hetvenes évek elején a felhalmozódott atomhulladék problémájával kellett megbirkóznia az Egyesült Államoknak. Az USA kutatásokat kezdeményezett, hogy megtalálja a tõle való “megszabadulás” olcsó, kevésbé költséges lehetõségét. A megoldásig igen gyorsan jutottak el. A fegyvergyáraknak a szegényített urániumot mint olyan ellenálló és nagy szilárdságú anyagot kínálták fel, amelyet nagy mennyiségben „termelhetõ” és amely a világ piaci igényeit ki tudja elégíteni. Az USA ma további 500 000 tonna raktáron lévõ szegényített urániummal rendelkezik és ebbõl az anyagból továbbra is gyárt fegyvereket. Fontos megemlíteni ugyanakkor, hogy a világ hadiiparának mintegy 75%-át az Egyesült Államok hadiipara képezi, és hogy minden tizedik amerikai az gazdaságnak ezen a területén dolgozik. Könnyen beláthatjuk, hogy piacot kell találni az ilyen nagy mennyiségû árunak. Csak Clinton elnök megbízatása alatt az Egyesült Államok 33 hadmûveletet vezetett vagy vezet, háromszorosát elõdei idejében végzett hadmûveleteknek. A kísérleteket elõször odahaza végezték el, a marylandi Aberden Provingban, az indianai Jefferson Provingban és az arizonai Yuma Provingban. Ekkor a harckocsikon demonstrálták és a szegényített urániumból készült kiskaliberû fegyveranyag áthatolását vizsgálták meg a harckocsik páncélján. Ezzel egyidejûleg a szegényített urániumot a hadsereg magára a harckocsi készítésre és fegyvernemre is meghonosította. Az urániumnak ez a fajtája a jármûvet gyakorlatilag sérthetetlenné teszi. A kísérletek évei után, amikor is teljesen elmellõzték szegényített uránium káros hatásainak kivizsgálását, az ilyen jellegû fegyvert elõször Irakban próbálták ki valódi háború keretei között. A történelemben egyedülálló módon ezt a háborút, hála annak, hogy a CNN televíziós hálózat közvetítette, az egész világ kísérhette. Ezeknek a háborús-videójátékoknak az lett az eredménye, hogy az Egyesült Államok öbölháborúban részt vevõ 697 000 katonája közül 90 000-nél is többen egészségügyi panaszokat jelentettek Ennek az egészségkárosodásnak a kórisméje a légzés, a máj és a vesemûködés zavara, az emlékezet kiesés, a fejfájás, a hideglelés és az alacsony vérnyomás. A hadmûveletek során és után fogant újszülöttek körében különbözõ rendellenességeket mutattak ki. Az egészségkárosultak a szegényített urániumot vádolták ezekért. Az Irak lakosait ért hatások sokkalta jelentõsebbek és még mindig kikutatlanok. A Pentagon végül külsõ nyomásra hivatalosan is elismerte az ún. “öböl-szindrómát”, de összefüggését a szegényített urániummal váltig tagadja.

A jugoszláviai háborúban az sem segített, hogy egyes országok elutaíó álláspontra helyezkedtek. Igor Ivanov, az akkori orosz kormányfõ azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy radioaktív lövedékeket használt Koszovóban, Szerbiában és Crna Gorában. A Pentagon ezt határozottan cáfoltja egy magas rangú tiszt azon kijelentésének kíséretében, mi szerint “ a Balkánon mért radioaktivitás Csernobilbnek köszönhetõ.”

A probléma maga akkor keletkezett, amikor belátták, hogy az összecsapások során a harcászati szegényített uránium egyik felet sem kíméli. Az öbölháború idején az amerikai egységek teljesen tájékozatlanok voltak a szegényített uránium hadszíntereken való jelenléte és az általa rejtett veszély felöl. A férfiak és nõk ezrei a fertõzött jármûvekkel bármiféle védelem nélkül kerültek érintkezésbe. Igencsak megkésve, a “Sivatagi szél” akció után néhány hónappal, 1991 júniusában az Egyesült Államoknak a fegyverkezéssel és a vegyi anyagokkal megbízott hadvezetése (Army Armament, Muitions and Chemical Command) egy faxot küldött azokba a központokba, ahol a kiképzéseket folytatják, amely a következõeket tartalmazza:“ A szegényített uránium részecskéinek belélegzését és behatolását megelõzendõ óvintézkedéseket kell tenni, amennyiben a katonáink az égõ jármûbe lépnek be. A védelem minimuma megköveteli, hogy a katonák kesztyût és gázálarcot alkalmazzanak. Fel kell továbbá venni a védõruházatot.”

Köztudott, a Pentagon és az amerikai közvélemény teljességgel érzéketlen az amerikai áldozatok száma iránt a lefolytatott háborúkban. Ez okból a szegényített uránium azon természete, hogy a harci jármûvek bevetésben azok “áthatolhatatlanokká” válnak és mert ütõképessége hatalmas, teljesen a háttérbe szorította alkalmazásának egyéb következményeit ugyanazon katonáknál. Ez a probléma, a Pentagon szerencséjére, igen késõn került elõ, akkor, amikor már saját emberállományának egészségét feláldozta. Azonban az hogy valami meglehetõsen hosszan tart, egyúttal a megoldás elodázását is eredményezi. Tragikus tapasztalattá vált az amerikai és iraki nõk szülési példája. Mindkét fél csecsemõi hasonló anomáliákkal jöttek világra; szem nélkül, fül és végtagok nélkül, stb. Ezeket a példákat a közvélemény elõtt elsikkasztják. Carol H. Picou, amerikai nõi veterán elvesztette az élet- és egészségügyi biztosításra való jogát, mivel Irakból való visszatérése után a polgári orvosi konzisztórium azt állapította meg, hogy “a harctéren” szerezte betegségeit. Ugyanakkor megfosztották katonai hivatalától, mivel a katonai orvosi bizottság megállapítása szerint egészségügyi állapota “nem a harctéren való tartózkodásának következménye.” º(a New York-i ENSZ Church Centerben 1996. szeptember 12-én tartott beszédbõl.) Nem egyedülálló példa ennek a nõnek az esete. A számok magukért beszélnek. A Veterans Affairs, a háborús veteránok részlege azt állapította meg 1993-ban tartott tájékoztatójában, hogy 1945-tõl 1970-ig terjedõ idõszakban mintegy 543 000 személy egészségét veszélyeztették. Ezek a személyek nukleáris cselekményekkel kerültek kapcsolatba és ionizált sugárzás érte õket. Ide kell érteni a 60 000 fõnyi ún. felszín alatti hadi alakulatok tagjait is. Tekintettel arra, hogy 1992-ig folytatták a kísérleteket, ez a szám ennél is nagyobb. És mindössze ötszázan kapotak ezek közül megfelelõ anyagi kártérítést. “Azt is azért, mert nem tárták a nyilvánosság elé tapasztalataikat és azért mert a kormány megsemmisítette vagy »átminõsítette« egészségügyi nyilvántartásaikat. Mindez ismeretlen volt az amerikaiak többsége elõtt. Sok esetben a házastársak sem tudtak semmirõl. A tankönyvekben elkerülték történelmünknek ezt a szégyenletes szakaszát. A veteránokat és családjaik egészségét »nemzetbiztonsági« okokból áldozták fel.” (Pat Broudy, a Nukleáris Fegyverek Veteránjainak elnöke).

Még mindig nincsenek pontos adataink az öbölháború-szindrómától szenvedõ nõk, szegények, afro-amerikaiak, latin-amerikaiak és mások számáról, de tudható, hogy a feketéket, a latin-amerikaiakat és a rasszizmusnak kitett és szociálisan veszélyeztetett rétegeket sújtja leginkább.

“1945-tõl négy trillió dollárt költöttünk a nukleáris õrületre, és a nukleáris programra az idén (1996-ban) még mindig 25 milliárd dollárt költünk. Ebbõl három milliárd dollárt az ún. tudományos részre áldoznak. Ez lehetõvé teszi, hogy folytassák más nukleáris fegyverek gyártását. A következõ 10 évben kb. 40 milliárdot emészenek fel ezek a projektek.” (Alice Slater, a Global Resource Action Center for Environment elnöke és a Nukleáris Politikával foglalkozó Ügyvédi Kamara tagja).

Romando Prodi, az Európai Bizottság elnöke azok után, hogy jelentés készült a Boszniában és Koszovóban szolgáló békefenntartóknál tapasztalt megbetegedésekrõl, azt követelte, hogy tiltsák be a szegényített urániumtöltetû fegyverek használatát. Prodi kijelentette, hogy kapcsolatba lépnek Jugoszlávia és Bosznia-Hercegovina hivatalos szerveivel, hogy megállapíthassák, a szegényített uránium hogyan hat a NATO katonákon kívül a civil lakosságra. A harci jármûvek megsemmisítésében kiválónak mutatkozó szegényített urániumtartalmú lövedékeket használtak a boszniai Szerb Köztársaság elleni katonai akciók során 1995-ben és a Jugoszláv Hadsereg ellen 1999-be Koszovó területén. Olaszország a szegényített urániumtöltetû lövedékek használata következményei kivizsgálását követelte a NATO-tól, miután hat olasz békefenntartó katona a Boszniából hazatérése után fehérvérsejtûségben halt meg. Ezek után az európai államok többsége, akiknek katonái a Balkánon teljesítettek szolgálatot kijelentette, hogy katonáikat odahaza beható orvosi vizsgálatoknak vetik alá és részletes tájékoztatást követelnek. El kell még mondanunk, hogy a fertõzött objektumok vagy felületek hatékony fertõtlenítési módja eddig ismeretlen.

Végezetül, ha Európa a NATO egyenjogú része szeretne lenni, és nem csupán az amerikai katonai technológia halovány árnyéka, és ha valóban a hadi infrastruktúra bõvítésébe szeretne befektetni, ahogy azt a NATO ötvenedik évfordulóján Washingtonban bejelentették, hol kíván katonailag beavatkozni és milyen technológiával? Ki fogja pénzelni ezeket a kiadásokat és kiegyenlítõdnek-e az amerikaiakkal? Új fegyverkezési versenybe kezd Európa a Jugoszláviában megmutatkozó tehetetlenségébõl adódóan, hogy alulmaradását kiküszöbölje? A radioaktív technológiát fogja felvásárolni és felhalmozni ezért? Odahaza vagy a szomszédjánál veti be majd akkor, amikor azUSA kevés érdeklõdést mutat majd a konfliktus iránt?